Motterone

Mivel sosem megyünk sehová, ideje volt, hogy az új év második napján is nekivágjunk valamelyik hegynek. Ezúttal a Motterone-ra esett a választás, és vittük az összes gondozottat magunkkal.

Valami hasonlóan szuper helyre számítottam, mint az előző napon, de ez már egy népszerűbb, alacsonyabban fekvő síközpont volt, rengeteg ember, minden parkoló tele, jegesre taposott utak, stb. Szóval már az elején csalódott voltam kissé, de láttuk, hogy a sípályákon kívül vannak turista utak is, elindulunk valamelyiken, és majd csak elmarad a tömeg.

Az ifjabbik kutyánk sosem látott még ennyi embert egy rakáson. Az izgalomtól teljesen elfelejtett mindent, amit az engedelmességről eddig tanult, és rángatott mindenfelé. Emiatt én éppen úgy festhettem, mint malac a jégen, aki közben kutyát is sétáltat. Pár perc elteltével mind a tíz lábujjam begörcsölt már a kapaszkodástól, és válogatott fenyegetéseim és káromkodásaim teljes tárházát az ebre ömlesztettem, de nem segített. Jót röhögtem volna, ha valaki mást látok így szerencsétlenkedni.

A kiránduló útvonal rögtön az elején keresztezte az egyik főbb sípályát. Az átkelést nem csak a keményre síelt hó, és a neveletlen kutya nehezítette, hanem az is, hogy nem lehetett látni, mikor bukkan fel egy síelő a domb tetején, kb 20 méterrel felettünk, és vajon csak óvatosan csúszkálva érkezik, vagy 40-50 km/h sebességgel fog elzúgni néhány centire mellettünk.
Mire kutyákat, gyerekeket átsegítettem a pályán, nekem már elég is volt aznapra a stresszből, és legszívesebben indultam is volna hazafelé. De annál azért drágább az életem, hogy Ivettnek ezzel elő mertem volna állni.

Miközben én dúltam-fúltam magamban, és a kutyával veszekedtem fennhangon, mindenki más rettenetesen élvezte a kirándulást. A gyerekek regressziós hipnózis nélkül utaztak vissza az időben vagy 6-8 évet, és órákon át hemperegtek a hóban. Egy templomnál úgy megsorozták az anyjukat hógolyóval, hogy a végén két marokkal kapartam ki a havat a nyakából. A végén még egy kis bobozásra is jutott idő.