Ivinél Londonban

A hamarosan várható költözés és egyebek miatt Ivinek már az összes szabija elkelt, ezért kitaláltuk, hogy a februári szünetben mi hárman látogatjuk meg őt Londonban. Kutyákat panzióba, elég három repülős táska, és hipp-hopp, ott is voltunk.

Az indulástól az érkezésig azért eltelt 11 óra, és egy borzasztó repülés, de túléltem én is, és Ivi már a reptéren fogadott.
A terv az volt, hogy amíg ő napközben dolgozik, addig mi vagy heverészünk, vagy kerítünk magunknak fakultatív programot, esténként pedig együtt csinálunk valamit.

Az első napon azokat a belga ismerősöket látogattuk meg, akik két hétig vendégül látták Ivit, amikor visszaköltözött Londonba, de még nem talált lakást magának. Azóta is hálásak vagyunk érte, hatalmas segítség volt tőlük. Az apuka, Stein, vagy 2 méter magas, és nagyon nehéz elképzelni, hogy a most 4 éves kisfia valamikor hasonlóan magas lesz.

Aztán arra gondoltam, milyen jó volna ismét elmenni a Science és a Natural History múzeumokba, hiszen a gyerekek már sokkal többet értenének belőle, mint anno, 2011-ben, amikor Gáborékkal jártunk itt.
Kérdésemre a kölykök viszont kerek-perec kijelentették, hogy no museum!
Ebből okulván jobbnak láttam, ha kérdések helyett csupán kijelentem, hogy a következő program egy séta a greenwichi obszervatóriumhoz. A gyerekeim abba a korba értek, amikor az öltözködési stílus átmenetileg fontosabbá válik a józan észnél, ezért hiába mondtam, hogy ne tévessze őket meg a napsütés, valójában cudar hideg szél fúj, rám se hederítettek. Még félúton sem jártunk, de láttam, hogy Botit már csípi a hideg rendesen. Biztos voltam benne, hogy legközelebb bölcsebben mérlegel majd. Emmán komolyabb kabát volt, mégis morcosan kullogott utánunk, mert nem voltam hajlandó a piacon megvásárolni 20 fontért a fülbevalót, amit a barátnőjének nézett ki. Én már csak ilyen köcsög vagyok.

Másnap voltunk kínai étteremben, ahová Mary hívott el bennünket, és bemutatta új barátját, Olivért is, aki Cambridge-ben végzett történész. Vegetáriánus, és megtanult indonézul, mert a kutatásához az anyagok épp azon a nyelven voltak hozzáférhetők.
Az étteremben mindenki rendelt magának valamit, de ezek az ételek egy forgatható tálcára kerültek az asztal közepére, és így mindenki abból evett, amiből akart. A szívem szakadt, amikor láttam, hogy a nagy gonddal kiválasztott akármilyen sült húsomból Ivett hatalmas adagokat pakol a tányérjára, nekem pedig a többiek madáreledel-szerű menüjéből kell csipegetnem. De legalább megtanultam pálcikával enni, és végül még a tofut is finomnak találtam.

Volt még mozizás – kétszer is -, shoppingolás – szerencsére ebből felmentést kaptam -, vendégeskedés az EMA-nál, de a kedvencem a felhőkarcolók tövébe, egy fedett épületbe telepített kis erdő volt. Annyira valószínűtlen, mégis annyira ötletesen megtevezett, gyönyörűen kivitelezett helyet varázsoltak párszáz négyzetméterre, hogy nehéz volt betelni vele.

Egyébként is imádtam az egész Canary Wharf-ot. Itt laktunk 3 évig, és bár egyre újabb és újabb üvegpalotákat emeltek azóta, hogy elköltöztünk, mégis ismerősek a csatornák, az üzletek, még a folyton rohanó, jól öltözött emberek is.

A hazafelé útra Ivi adott kábítószert, amitől “mindent letojok magasról” állapotba kerültem. Így sem mondanám a repülést kellemesnek, de legalább elviselhető.