Natural History Museum - Gáborékkal

Úgy tűnik lassan tendenciává válik, hogy minden tavasszal ellátogatunk a Natural History Museumba. A 2009-es látogatásról itt a blogbejegyzés, tavaly pedig nem készült, mert csak véletlenül tévedtünk be.

Eredetileg a szomszédos Science Museumba mentünk, ahonnan érkezésünk után nem sokkal kitessékeltek minket bombariadó miatt. Mivel egy jó órányi várakozás után sem kaptunk semmilyen felvilágosítást, hogy mikor lehet visszamenni (vagy lehet-e egyáltalán), úgy döntöttünk, menjünk megint a Natural Historyba.
Ezért a mostani látogatás már a harmadik volt, de mivel ismét gyerekekkel voltunk, őket meg legjobban a dínók, és a kristályok érdekelték, nagyjából ugyanazt a kört láttuk, amit az előző két alkalommal. Jó lenne egyszer azért megnézni a maradék 4/5-öd részt is…
Nem szegte kedvünket sem az órási tömeg, sem a kb. 200 méter hosszú sor, ami az utcán kígyózott a bejáratig. A népek nagy része a dínókkal kezdett (ide újabb sort kellett végigállni), és azt hiszem a földtannal, ásványokkal, kristályokkal foglalkozó rész egyébként sem tart számot túlzott érdeklődésre, így a gyerekek kényelmesen gyönyörködhedtek a csillogó kincsekben. Az itt eltöltött másfél óra után a dínóknak szavaztunk elsőbbséget, nem tudván ez mennyi időt vesz majd igénybe, és mennyire merülnek le addigra a gyerekek. Mivel itt hatalmas tömeg volt, mi felnőttek főképp azzal foglalkoztunk, nehogy valamelyik gyerek elbóklásszon, de ők láthatóan nagyon élvezték a túrát. Emma az ég világon mindenre rákérdezett, ha éppen nem kérdezett, akkor oktatott, a lényeg, hogy be nem állt a szája. A fiúk csendesebbek voltak most, bár Botiban, mint veterán dínószakértőben, fel sem merült soha, hogy egy kérdésre “nem tudom”-mal feleljen. Nála a tárgyi tudás-morzsák, és a fantázia remekül kiegészítik egymást, a logikai bukfencektől pedig nem hagyja magát zavartatni.
Remélem azért a vendégeink is élvezték a múzeumot, bár a tömeg leginkább Mónit, az elemózsiás hátizsák pedig Gábor törött kulcscsontját viselték meg nagyon.