Hóman

Vasárnap délután Emma barátnője, Amy vendégeskedett nálunk, és a lányok (mármint Emma és Ivi) előre eltervezték, hogyan fogják szórakoztatni a kis vendéget. A múltkorihoz hasonló édességkehely elkészítése után még sütni szerettek volna közösen valami finomságot, aztán pedig Emma megmutatta volna Amynek, hogyan lehet ropni az Xbox-os Gummy Bear-re.

Azonban az előző éjszaka óta folyamatosan szakadó hó keresztülhúzta a számításokat: a gyerekeket nem lehetett lebeszélni a hóember készítésről.

Annyira persze nem is erőlködtem, mert olyan lelkesek voltak, hogy öröm volt nézni őket. Elmondtam a fő szabályokat, mettől-meddig lehet igénybe venni az utcát, stb. Botit eligazítottam, hogy az autóról nem kétméteres, görbe bottal vakarjuk le a havat, mert annak csúnya nyakleves lesz a vége, és már kezdődhetett is a móka.
A három gyerek nagy egyetértésben megszervezte, hogy Boti készíti a hóemberhez az alsó gombócot, mert ő a legnagyobb, Emma a középső gombócot, mert neki a legnagyobb a szája, és Amy a fejét, mert neki ahhoz volt kedve.
Nagyon nagy elánnal láttak neki: a lányok előbb csak gyúrogatták a havat, és újabb maréknyi adagokkal próbálták elérni a kívánt méretet és formát, míg Boti már rutinosan görgette a hógolyóját. Mindhárman belefutottak azonban a saját leküzdhetetlen akadályukba.
Boti annyira belefeledkezett a görgetésbe, hogy a végén már meg sem tudta moccantani a gömböcöt. Ráadásul jó messzire volt a hóembernek kiszemelt helytől.
Emma tapasztásos módszerrel épített egy meglepően gömb formájú gömböt, de az utolsó adag hó odaütögetésekor az egész széthullott darabokra.
Amy szintén tapasztott, de neki az okozott gondot, hogy nem talált mosoly alakú ágat a hóember fejére. Indítványoztam, hogy törjük az ágat pici darabokra, és a darabokból kanyarítsunk mosolyt neki. Ezt alapos megfontolás után el is fogadta.

Hogy a bejegyzés címét is megmagyarázzam: Amy apukája angol, az anyukája pedig magyar. Ezért Amy tökéletesen beszél magyarul is. Azonban a gyerekek egymás között kizárólag angolul kommunikáltak, én pedig hol így, hol úgy szóltam hozzájuk, ahogy épp eszembe jutott, miközben fényképeztem őket. Ebből a keveredésből adódott a “hómen” (snowman) elszólás.