Máris a végére értem? (Ivi)

Úgy kezdődött, mint minden férj-feleség akció. Én elmondtam Gábornak, hogy mit tegyen, ő pedig félreértette. Ez persze sokszor előfordul fordítva is. 🙂

Ebben az esetben azt mondtam neki, hogy vegyen kókuszt. Ő elkövette azt a hibát, hogy visszakérdezett, de már csak reflexszerű igent kapott (hm, több, mint 10 éve házasok…), így amikor visszatért a bevásárlásból, kókuszdió-reszelék helyett egy egész kókuszdióval lepett meg.
Gőzöm nem volt, mit csináljak egy igazi kókuszdióval, mert nem gyakran látom az ételeink eredeti formáját (pl. marha, zöldborsó hüvelyben). Így hát hagytam volna szépen elsorvadni a karácsonyi teendők közepette, ha nem a kókuszdió lenne a legcukibb ehető valami a világon. Két szemmel és egy turcsi orral meredt rám MINDEN étkezéskor a dekorációnak és étvágykeltőnek szánt gyümölcsös tálról NAPOKON keresztül. Kicsit szomorkás minden kókuszdió tekintete, így nem bírtam tovább, rákerestem mit kell vele csinálni, és ekkor kezdődött a kaland. Több módja van a kókuszdió feltörésének. Mire végig olvastam őket, kalandvágyó énem kiválasztotta az egyetlen módszert, amit egy kalandvágyó én elfogadhat: mintha egy lakatlan szigeten lennék, és a túlélésért küzdenék.
(Figyelem, a nyugalom megzavarására alkalmas sorok következnek.)
Az utasítást követve megfogtam a „szemei” fölött, és megpróbáltam beverni az „orrát”, de a kókuszdió csak még szomorúbban bámult rám. Még néhányszor próbálkoztam, de gondolom, egy lakatlan szigeten, természetes környezetükben, máshogy viselkednek a kókuszok, ezért vettem a bátorságot, és megzavartam Gábort youtube merülésében. Ő fogott egy bárdot, és csak egy részletre figyelt a profi leírásomból: üssön egyet a „szemei” közé vagy rá merőlegesen. Férfiasan helytállt, és kettérepesztés helyett, totál szétütötte a kókuszdiót, amiből mindenhonnan folyt a lé. Így hát, extra akcióként, leszűrtem a kókuszlevet, hogy eltávolítsam a diószőröket, és lerendeltem Cicut és Botit kókuszdiólé felhasználásra. Gyanúsan lassan jöttek lefelé, mert azt gondolták, hogy megint mosogatniuk kell, és nagyon gyorsan vidultak fel, amikor kiderült, hogy miről lesz szó. Fogtunk két boros poharat, beleöntöttük a kókuszlevet és egy kis csokis tejet. Cicu kiborította a poharát, így egy kis sírást követően ő kekszet kapott a krémpohár alapjául. Sütidíszítő krémekkel szépen kiszínezhették a poharat, és együtt találtuk ki az ízlésüknek való krémet. Boti kókuszdiótejes, csokis tejes alappal kezdett. Ebben vanília puding szigetek úsztak. Cicu kekszet tört, majd egy kis karamel után, vanília puding került a pohárba. Közben két dolog történt: Gábor megkapta a túróval és gyümölcsökkel töltött poharas krémet, és megsült a sütőben szomorú barátunk héja és húsa. Mennyei illata volt, és bár le szerettem volna reszelni, hogy jusson a pohárkrémek tetejére, alig tudtam neki kezdeni, mert a család rávetette magát a melegen illatozó kókuszra. Végül sikerült rátenni a maradék kókuszreszeléket a krémekre. Boti kapott még rá csoki körítést, Cicu pedig újabb kis adag karamelt, és mindketten egy adag tejszínhabot. Innen pedig újra ők ügyeskedtek a tortákra szórható és ehető dekorációkkal. Családom ellenállhatatlannak találta a krémpoharakat, így, jó szülőhöz méltóan és tekintve, hogy két hetes ünnep van, megehették az édességet, és megegyeztünk, hogy elég később ebédelni, és megenni nyikkanás nélkül a hortobágyi palacsintát. Cicunak még lelkiismeret-furdalása volt a kókusztej kiöntése miatt, így lassan nyammogta el az édességet, hogy mutassa, ő bizony nem habzsol. Boti viszont szokás szerint rávetette magát a finomságra, és villanásnyi idő után feltette a kérdést: „Máris a végére értem?”