Felvonszoltam magam a Prédikálószékre

Kerékpáron!

Aki kicsit is konyít a kerékpár-sporthoz, az tudja, hogy a hegymenet habkönnyű gyerekjáték és tömény élvezet, ha 35 év alatti, edzett formában lévő, túlsúllyal nem rendelkező, mazochista beállítottságú figura vagy.

Ellenben, ha elmúltál 35, le vagy pukkadva mint a rozsdás moszkvics nagyapád udvarán, vastagabb hájréteggel rendelkezel egy közepes méretű oroszlánfókánál és kifejezetten hedonista életvitelt folytattál az elmúlt pár évtizedben, akkor kerékpárral még a sarki boltig tekerni is kihívás, a Pilis egyik nevezetes csúcsához pedig maga a pokol.
Ezért ennek bevállalásához a következőkre volt szükségem:
- Sunyi gyerekkori jóbarát, aki velem ellentétben, alattomosan formában tartotta magát, és aki "magától menő", méregdrága kölcsönbringát is szerzett a puhos cimborájának.
- Extra sportos ivadék, aki előtt az ember nem akar lebőgni.
- Túlzott önbizalom, és múltbarévedéssel keveredett önhipnózis, miszerint, ha ez tinédzser titán koromban nem jelentett problémát, akkor most sem fog.
Mivel a kölcsönbringa pedálja klipsszel volt szerelve, gondoltam indulás előtt megyek vele pár métert, hogy megszokjam azt, amikor a lábam rá van cuppantva a pedálra.
Nos, idáig nem jutottam el, mert rögtön a felszállás pillanatában eldőltem oldalra, mint egy krumpliszsák. Már itt visszavonulót kellett volna fújnom, de rendkívül felvidított, hogy pár perccel később Gábor is hatalmasat zakózott az aszfalton. Gondoltam, biztos lesz még ilyen, nem hagyhatom ki.
Mire Szentendre határához értünk, én már igen mélyeket szippantottam a levegőből, és a hideget is egyre kevésbé éreztem. Izbégnél kivoltam, mint a kutya, de szerencsére megálltunk pár percre, hogy Gábor elmagyarázhassa, mi a jó az előttünk álló pár kilóméternyi "felszökésben". Azóta már azt is tudom, hogy a felszökés az a durva emelkedő bringás neve.
Eközben utólért bennünket egy kis csapat, akik hozzám hasonlóan dagadtnak és amatőrnek néztek ki. Az egyikük rámnézett, és aggódva kérdezte, hogy minden oké-e. Mondtam neki, hogy kurvára nem, miképp ez messziről látszik is rajtam, de kipróbálom a "fake it till make it" módszert, vagyis egészen addig úgy teszek, mintha csúcsot támadnék, amíg egyszer csak fel nem érek a csúcsra.
Mindenesetre abban maradtunk Botival és Gáborral, hogy ők menjenek csak a tempójukban, ne várjanak rám. Innentől kezdve csak a kondenzcsíkot láttam utánuk, illetve Gábor egyszer visszacsorgott értem, hogy megnézze, kell-e mentőhelikoptert hívni. Nem kellett, és fel is értem végül a kilátóhoz, bár egy szakaszon szégyenszemre tolnom kellett a bringát.
A látvány páratlan volt, az új kilátó pedig tényleg nagyon jól sikerült.
Tanulságként meg kellett állapítanom, hogy durván leamortizálódtam a 3 évvel ezelőtti bringázásunkhoz képest, és ez ügyben komoly változtatásokat szükséges eszközölni.