Időgép a Pilisben

25-30 évvel ezelőtt kedvenc szórakozásom volt a hegyikerékpározás. Leginkább bicajos cimborákkal, de akár egyedül is, rendszeresen zúztam a pilisi erdei utakon, sárban, susnyában, ahogy kell.

Anno, ruppótlan tinédzserként csak álmodoztunk a magazinokban tesztelt csodabringákról. Már egy teleszkópos első villa is kevesek kiváltsága volt, a könnyű, alumínium váz pedig az elérhetetlen kategóriába tartozott.
Gáborkának azonban elege lett a hitvány minőségből, a kompromisszumokból és a lesajnáló tekintetekből, ezért arra gondolt, hogy 40 fölött az ember már csak megérdemel egy rendes gépet, még akkor is, ha ezért a gyerekei elől kell megvonnia a falatot. A mai kölyköknek egyébként sem árt, ha kevesebbet esznek, mert a mi időnkben bezzeg a parizeres zsömlének is örültünk. Így aztán beszerzett magának egy karbon vázas álom-kerékpárt, meg kölcsönbe egy másikat is, hogy együtt mehessünk csapatni a hegyekbe.
Hát úristen, mekkora érzés egy ilyen cuccon gurulni!! Szinte magától megy, alig kell tekerni. A gödrök, kátyúk, keréknyomok mind kisimulnak. A váltás nem csattog, nem zörög, észre sem lehet venni. A kerékpár olyan könnyű, hogy az ember óránként lepillant, van-e alatta egyáltalán valmi. Aztán ott az erdő illata, csendje, zöldje. Meg a nosztalgia érzése. A vigyort nem lehetett letörölni a képemről, annyira élveztem az élményt. Mintha ismét 17 évesek lettünk volna – kőgazdag tinédzserek, menő bicajokkal.