Eifel National Park

Bringázás Németországban! Évekkel ezelőtt kirándultunk már itt, akkor támadt az ötlet, hogy milyen jó lenne egyszer kerékpárral jönni, mert úgy nagyobb területet be lehetne járni.
Most látom ám, hogy ez a terv több, mint 5 évet váratott magára, de nem is csoda, hiszen - gondolhatná bárki - kerékpározni Hollandiában is lehet, sőt, ott lehet csak igazán. Minek ehhez Németországba menni?

Elmondom hát: ha itt bringázol, mindenhová, de valóban akárhová eljutsz kiépített, tökéletes állapotú kerékpárúton. Szinte autómentes élményben lehet részed, tökéletes biztonságban róhatod a kilómétereket. Mehetsz a tengerparti dűnék között, óriási üvegházak mellett, farmokon átszelve, legelésző tehenek között. Követhetsz csatornákat, tervezhetsz utat az ország bármelyik 2 pontja között, mindegyik nagyjából ugyanazt az élményt nyújtja majd: viszonylag lapos táj, csatornák, vízimadarak, farmok, tehenek, szélmalmok, és többnyire erős szél.
De nincsenek dombok, erdők, patakok, vízesések, semmi, ami változatossá, izgalmassá teszi a tájat. Nincs dagonya, ahol vállra kell emelni a bicajt, durva emelkedő, ahol szégyenszemre tolni kell, vagy brutális és technikás lejtő, ami jobban megizzaszt, mint az emelkedő. Nincsenek vízátfolyások, veszélyes leomlások, labirintus-szerű túristaösvények.
Azt mondanám, hogy Hollandia ideális a biztonságos országúti kerékpározáshoz, de a terepen tekeréshez nagyon korlátozottak a lehetőségek. Számomra az aszfalton bringázás is jó kihívás, Ivi azonban csak a természetben érzi jól magát. Ezért kerestünk olyan terepet, ami elég lájtos a punnyadt testünknek, de mégis erdőben, dombok között tekereg. A Komoot több tucat elmentett útvonalat ajánl a környéken, de leggyöngédebb is minimum 400 méter szintet tartalmaz, ami némi aggodalomra adott okot. Végül egy rövidebb, 35 km-es körtúrát választottam, 460 m emelkedéssel.
A hétvégére nem igért esőt az időjós, de a biztonság kedvéért szívesen elhoztam volna az esőkabátom, ha az elvetemült gyerekem nem lopja el iskolába menet. Mert a saját 3 esőkabátja egyikéért fel kellett volna mennie a szobájába, az enyém meg kéznél volt.
Természetesen szemerkélő esőben indultunk, és az esőkabát azért is hasznos lett volna, mert a 2 hetes esőzés után az erdei utak sara mind a hátamon kötött ki. Ettől függetlenül nagyon vidáman tekeregtünk az első 1-2 órában. Ivinek komoly kihívást jelentettek a lejtők, mert még nem ismeri igazán, mire képes a bringája, milyen akadályon lehet vele átgurulni, és hol tanácsos inkább leszállni. Ennél nagyobb kihívást csak az emelkedők jelentettek, mert nem tanulta meg a váltó használatát, és folyamatosan a legnagyobb áttétellel próbált feltekerni mindenhová. Ez még Pogacar-nak is becsületére vált volna, nem csoda, hogy 15 km után Ivi fújtatott, mint a gőzmozdony. Természetesen én hiába próbáltam elmagyarázni és megmutatni, kiderült, hogy alapvetően én vagyok az oka, hogy nem érti az egészet, mert mielőtt elmagyaráztam, már majdnem értette, így viszont teljesen összezavarodott, és akárhányszor állítottam be a váltót emelkedéshez, pár perc múlva már ismét országúti sprint fokozatban erőlködött a 10%-os emelkedőn. A helyében én már az első kamion alá b@sztam volna a bringát mérgemben, de ő becsülettel kínlódott, amíg le nem dőlt róla, utána meg tolta kitartóan. Szívós teremtés, akár a cipőtalp. Volt még némi vitánk abból is, hogy a lejtők alkalmával én vagy a lejtő aljában vártam rá, vagy ott, ahol elkanyarodtunk valamilyen irányban, de szerinte, ami nekem egyenes haladást jelent, az nem biztos, hogy neki is egyenes, és ezért ő mindig tele volt kétséggel, hogy vajon én merre mentem tovább. De ezeken a kezdeti nehézségeken sikerült felülemelkedni, és ugyan a túra végül 540 métert emelkedett, végül jó mocskosan és elfáradva visszataláltunk az autóhoz.
Eredetileg másnapra is bringás kirándulást terveztünk, de fájdalmas izomfáradásból kifolyólag ezt felülbíráltuk, és öreges sétafikára változtattuk.