Vasember a Balatonban

Büszkén jelentem, hogy Boti - vagy ahogy az anyukája hívja a húszéves Vasembert: Tündérbogár - leúszta, letekerte, és lefutotta az Iron távot! Bőven a szintidőn belül, 14:59:42 alatt teljesítette, óriási sprinttel a végén.

A tavalyi középtávú versenyt még eléggé félvállról vette, gyakorlatilag komolyabb felkészülés nélkül, betegségből csak félig-meddig kilábalva teljesítette. A családi edzőbá', és triatlonos veterán, Gáborka azonban figyelmeztette, hogy a teljes távnak már nem szabad így nekifutni, mert komoly probléma lehet belőle. Mi is csak azzal feltétellel bólintottunk rá a részvételre, ha a felkészülést komolyan veszi és vigyáz magára.
Az első lépés egy rendes bringa vásárlása volt, mert ezt a versenyt és az edzéseket már nem lehet mindenféle kölcsön-bringával abszolválni. Boti gyűjtötte össze a rávalót, és Gáborkával együtt heteken át bújtuk a jófogás.hu-t, meg a Facebook csoportokat, mire ráleltünk a tökéletes gépsárkányra. No, 150 lepedőért nem kap az ember űrhajót, de Boti szerint az igazi hősök millós kerékpár nélkül is teljesítik a távot.
Ahogy írtam, a tekerést már tavaly nyáron Hollandiában elkezdte, amihez a tavasszal hozzájöttek még a futó edzések, és a legvégén pár alkalommal némi úszás is. Összességében jól sikerült a felkészülés, mert nem volt sérülése, és gyakorlásképp már a verseny előtt sikerült neki minden résztávot teljesítenie.
A nagy kérdés azonban még válaszra várt: milyen érzés, mennyire megterhelő az, amikor 3.8 km úszás után kell tekerni, és marad-e elegendő energia és akarat az emberben egy maratonhoz 180 km kerékpározás után.
Az úszás nem ment rosszul, 1:22:34 idővel jött ki, és nem látszott különösebben fáradtnak. 5 perc a depóban a bringás beöltözéshez, és már gurult is kerékpáros pálya bevezető szakaszán. A nagyjából 35 km-es pályát a forgalomtól teljesen elzárták, és 5 kört kellett megtenni rajta. Ebben kb 1000 m szint is volt, ami nem könnyítette a versenyzők dolgát. Ha jól számoltam, a gyermeknek 7:18:31 időbe került a pálya, plusz a bevezető/levezető szakaszok 3-3 km-e, ahol mindenkinek egységes időt számítottak az eredményéhez.
Ez azért már többet kivett belőle, mint az úszás. Az első pár körben még csak Dittát hiányolta, amit nem is értek: a barátnő tevékenysége alap esetben inkább csökkenteni szokta a sportteljesítményt, de ki tudja, hogyan megy ez a mai fiataloknál. Mindenesetre Ditta hiányában beérte néhány kakaós csigával. Ivi ugyan vásárolt neki hétszercsípős kolbászos croissant-t is, de azt még a verseny előtt kiköpte, és eltiltotta az anyját a további önálló akcióktól. A negyedik körre azért a korosztályos motiváció csinosabbik fele is megérkezett, a mi versenyzőnk óriási örömére. Alig volt kedve kibontakozni az ölelésből és befelyezni a maradék 1.5 kört. Külön említést érdemel, hogy Ditta egyenest Németországból utazott haza, pusztán azért, hogy szurkolhasson a versenyen.
A bringás befutót mi már a depónál vártuk, ahol a figurák ledobják a cangát, meg a sisakot, futócipőre váltanak, és indulhat a maratoni táv. Gáborka, igazi edzőbáként biztatta is Botit teli torokból: hajrá, már csak 42 km futás van hátra! Ennek puszta gondolatától elfáradt volna minden rendes ember, de én jót nevettem Gáborkával.
Nos, meg kell mondjam, a futás tiszta szenvedés volt. A meleg, a sok ember, meg a csillagászati áron mért ásványvíz teljesen kikészített. Boti még csak a felénél tartott, én már a füvön hemperegtem, és el sem tudtam képzelni, hogyan bírom ki a végéig.
Szerencsére Boti nálam jobban bírta. Ebben nagy segítségére volt, hogy befutott a korosztályos motiváció kevésbé csinos, de annál viccesebb fele, Ari is. Mindent megtett, hogy tartsa Botiban a lelket, még videóriportot is készített az egyik pihegés alkalmával.
A futás egyébként igazi összefogásban zajlott: az utolsó 5 km-es kört Ditta, az utolsó előttit Ari kocogta Botival, de Ivi is bevállalt egyet korábban, csak úgy, szandálban. Az én közreműködésemre ezúttal nem volt szükség, így inkább Gáborkával bámultuk a triatlonos csajokat.

Ja, igen. A szösszenet pedig, aminek pusztán véletlenül voltam fültanúja, de talán a legjobban összefoglalja az aznap tapasztaltakat, egy veterán triatlonos szájából hangzott el: "Én nem vagyok öreg, csak szarul nézek ki."

A befutó pillanata.

Kerékpározás - 180 km.

Már csak 42, hajrá!