Szülinapi Chessington

Emma is 10 éves lett, Ivi már hónapokkal előtte elkezdte a szervezkedést a nagy alkalomra.

Úgy döntöttünk – mivel Emma imádja az állatokat -, hogy az itt szokásos szülinapi parti helyett elmegyünk a chessingtoni állat- és vidámparkba, az ottani szállodában töltünk egy éjszakát, eszünk, iszunk, mulatunk.
Indulás előtt pár nappal azonban durván lebetegedtem, és a szokásos évi dögrovással ellentétben ezúttal nem múlt el 2 nap alatt. Így Ivi megpróbálta későbbi időpontra átrakni az egészet, de a szálloda nem kezelte az ügyet a megfelelő rugalmassággal, így maradt a leszervezett dátum, és a szállodai bejelentkezést reklamásással kezdtük. Ivi nem adja fel könnyen, ha kompenzációt szagol – erről főképp a Citibank tudna mesélni, akitől eddig kb 500 fontot hajtott be méltatlan bánásmódra hivatkozva -, most ott tartunk, hogy a szálloda ajánlott egy családi ingyen jegyet bármelyik napra, amit persze nem fogadtunk el, mert az első ajánlatnak csak az amatőrök dőlnek be.
Na, ott tartottam, hogy a betegség ellenére elindultunk, az időjárás is jól alakult, ami itteni viszonylatban azt jelenti, hogy volt ugyan eső, de olykor kisütött a nap is, és délutánra 10-12 fokos hőséggel kényeztetett minket.
Az érkezésünk délutánján összeszedtük a bátorságunkat, hogy jól kipróbáljuk azokat a pályákat, amiket 8 évvel ezelőtti látogatásunkkor nem mertünk.
Szinte egyik sem működött közülük. Sem a hullámvasút, sem az óriás hinta, ahol Zoli könyörgött a gépkezelőnek, hogy ő inkább kiszállna (de már késő volt), se a kobrás-félelmetes akármi. Nagy nehezen találtunk egy működő pályát, ahol annak idején Botival lecsúsztam. Ez egy hullámvasút szerű dolog, csak hajóba kell ülni, és végig vizes mederben zajlik a csúszkálás. Nagyon ötletes, mindenki vizes lesz a végére. Úgyhogy ezúttal én fényképezésre hivatkozva nem is ültem be, hanem elfoglaltam egy tuti helyet az egyik lejtő alján, hogy majd megörökítem a sikítást. Beállítom a gépet, várok, várok, hogy Iviék csónakja megjelenjen a lejtő tetején, közben pedig hallgatom a mellettem lévő sárkányfejből előtörő sárkányüvöltést.
Csak nem jönnek. Sőt, egyetlen csónak sem jön már. Sőt, immár a vizet is lekapcsolták. Megjelenik egy figura a pálya szélén, előrejön hozzám a sárkányfejhez, majd beüvölt a sárkányba: – Van valaki a sárkány szájában? – Ha válaszoltak is, a sárkánytól nem lehetett hallani. Ismét bekiabál az ember: – Van valaki a sárkány szájában? – Semmi válasz (csak a sárkány). Kérdezi az ember tőlem is, hallottam-e valamit. Mondtam, hogy semmit nem lehet hallani a sárkányüvöltéstől. Erre vállat vont, és elballagott.
Ekkor már sejteni lehetett, hogy ez a pálya is bemondta az unalmast, és csak reménykedtem, hogy nem is indul be, és nem küldenek senkit zuhanórepülésben a sárkány szájába, mert azt továbbra sem tudtuk, van-e ott egy-két lerobbant csónak a sötétben.
Szóval a vidámpark rész csúnyán leszerepelt, de nem adtuk fel. A vacsora az étteremben őrületesen jó volt, teljesen elfelejtettem, hogy a dögrovás miatt nem igen tudok enni. Így aztán a hatalmas adag grillen sült steak felét kénytelen voltam Ivinek adni, aki viszont olyan sebességgel pofázta be a sajátja után az enyémet is, hogy arra Fekete László is elismerően biccentett volna.
Másnapra az idő még jobb lett, szafari túra keretében, megnéztük a két orrszarvút hátulról, a három zsiráf zsiráflakból kikandikáló részeit, valamint pár gazellát, zebrát és strucot teljes szépségében. Az akvárium viszont tényleg nagyon szép volt, végre valami, amit dicséret illet.
Ezután újabb kísérletet tettünk a vidámparkban, és szerencsére ezúttal már sokkal több minden működött. Így Botival felültünk a félelmetes csörgőkígyó-hullámvasútra, ahová Emma sajnos nem jöhetett, mert 5 centivel rövidebb volt a kelleténél. Boti szó szerint rettegett, teljesen le volt fehéredve, de elhatározta, hogy ezt azért is kipróbálja, mert a barátai közül már többen utaztak ilyenen, és ő sem maradhat le. Én még nála is jobban féltem, de kivel csússzon le a gyerek, ha nem az apjával. Mindazonáltal igyekeztem titkolni a rettegésem, és a saját példámmal demonstráltam: ha torkaszakadtából üvölt az ember, akkor kevésbé fél.
Jó ég, milyen felszabadult, és büszke volt, amikor kijöttünk! Egyből mentünk is a kobrához, nem volt kérdés, hogy azt is ki kell próbálni.

Az érdekes a történetben az volt, hogy Ivi és én elég sokat bosszankodtunk a nem megfelelően felkészített vidámparkon, a borzasztó adminisztráción, a nevetséges állatkerten (Zoli bácsi gazdaságában több négylábút találunk), de hazatérve megkérdeztük a gyerekek véleményét, és kiderült, hogy ők nagyon élvezték az egészet.
Úgyhogy minden jó, ha vége jó, de szerintem nem megyünk ide többet, és nem is tudnám jó szívvel ajánlani senkinek sem.