Sintra

Lisszabon környékének talán leghíresebb látványossága, ahová minden igyekezetünk ellenére sem sikerült eljutnunk.

Ivi a legjobbat akarta, és befizetett egy drága, idegenvezetős, terepjárós kalandra, aminek 2 része volt: az egyik a méltán világhíres, az UNESCO világörökség egyik helyszíneként számon tartott Sintra megtekintése, a másik pedig egy valamiféle vérbeli, az ember lelkét is kirázó terepjárós kalandtúra, amire még Ferjáncz Attila is csettintene.

Nos, kaland azért így is volt, de nem az, amire számítottunk, mert az éppen Portugáliában tomboló erdőtüzek az utazási irodák kivételével mindenki számítását keresztülhúzták. A rendőrség a teljes területet lezárta, a látványosságokat csak a tűzoltásban résztvevők közelíthették meg. Mi csak a legkevésbé izgalmas, eredeti középkori palotát, a Palacio Nacional de Sintra-t tudtuk megnézni, illetve az azt körülvevő, egyébként nagyon hangulatos pici falut. Az élet azonban kárpótolt a nap első kalandjával: egy fagyizóba beülve rémülten vettem észre, hogy nincs meg a pénztárcám, benne az összes bank- és egyéb kártyákkal, készpénzzel. Mivel a hely egy turistamágnes, mindenhol figyelmeztetnek is a zsebtolvajokra, egyből keresztet is vetettünk rá. Miközben elkezdtem bogarászni a telefonom, hogy milyen számon lehet letiltani a bankkártyákat, visszagyalogoltam a 40 éves terepjáróhoz, amivel az idegenvezetőnk 300 méterrel arréb leparkolt, hátha valahogy még az autóban zötykölődés közben kiesett a zsebemből, és megtalálom. Kinyitjuk az autót: nincs benne. Elveszett minden remény. Hát jó, menjünk vissza, legalább a fagyit együk meg, búsultam el. No, de ahogy így az orromat lógatva megkerülöm a csotrogányt, mi vigyorog rám az autóút kellős közepén? Persze, hogy a tékozló pénztárca! Benne minden kártyával, készpénzzel, ahogy hagytam. Micsoda lúzer zsebtolvajok tanyáznak erre?!

Természetesen a rally-pálya is az elzárt területen volt, ezért másik fizetett programunk is a tűz áldozatául esett. Az utazási iroda ahelyett, hogy visszaadta volna a befizetett összeg legalább egy részét, azzal a nagy ötlettel állt elő, hogy pattanjunk biciklire, és a tapasztalt, egyébként nagyon jófej idegenvezetőnk olyan autentikus helyekre visz így el bennünket, amit nem befolyásol a tűz terjedése.

Így esett meg a nap második komoly kalandja. Kiderült, hogy túravezetőnk hétmérföldes hippi-lazasága csak álca: ő fiatalabb korában profi bmx kerékpáros volt, mindenféle trükkök vannak a tarsolyában még most is. Ezt a kölcsönzős bringával azon nyomban be is bizonyította, és két, egyébként valóban impresszív ugrabugra után akkorát taknyolt, hogy eleinte biztosnak tűnt, hogy mentőt kell hívni. De aztán megrázta magát, valahogy beköttöttük vértől csöpögő alkarját, és gurultunk gyorsan tovább, nehogy magunkhoz térjünk a sokktól. Emmával ketten lemaradtunk egy kicsit, hogy jól kiröhögjük magunkat.

Ennyi kaland után már nem csoda, hogy nem emlékszem arra, vajon a szerencsétlenül sikerült bringás bemutató után, vagy előtte keveredtünk a semmi közepén, erdei utak találkozásánál álló kerékpáros büfébe. Ez arról nevezetes, hogy a portugálok nemzeti bajnok országúti versenyzője alapította, kifejezetten kerékpárosoknak, akik hosszabb túra után megéheznek. A bajnok azóta is ott dolgozik, ahogy a családja minden tagja, és fáradhatatlanul tálalják a valóban finom és tápláló helyi ételeket a betévedőknek. Akikből annyi van, hogy a bejutáshoz sorszámot kell húzni. Mi sem voltunk kivételek, annak ellenére, hogy veterán biciklisnek számító idegenvezetőnk, aki természetesen puszipajtása a bisztró tulajának, próbált soron kívül bejuttatni minket.

A nap tanulsága: a legnagyobb lehúzásra nem a zsebtolvajoktól, hanem az utazási irodától kell számítani. Valamint: még a körülmények kedvezőtlen összjátéka ellenére is előfordulhat, hogy összességében kellemes emlékekkel gazdagodik az ember.