Rotterdam selfies

Az ismerőseimet már többé-kevésbé sikerült meggyőznöm, hogy fotózás tekintetében, ha megerőltetem magam, és a csillagok állása is szerencsés, akkor többnyire sikerül az átlagnál nem sokkal gyengébb minőségű képeket produkálnom. Kivétel a személy, akinek a mai nap éppen 18 éve bizonygatom, hogy rám lehet bízni a kattintás-művészetet, a véleménye mégis az, hogy kritikán aluli szelfiket készítek.

Na jó, két dologban igaza van: az egyik, hogy fennállásom alatt összesen nem készítettem 10 darab szelfit – mert ragaszkodom kőkorszaki véleményemhez, hogy fényképet fényképezőgéppel érdemes készíteni, nem telefonnal -, a másik pedig, ha mégis erre kényszerülök, akkor meg inkább arra koncentrálok, mi van a háttérben, mint arra, kinek marad le a fél arca a képről.

Tehát, amikor elhatároztuk, hogy házassági évfordulós séta keretében megnézzük a rotterdami modern építészet érdekesebb alkotásait, úgy döntöttem, hogy nem viszem a kamerát. Mertmivel olykor jobb átélni és élvezni a pillanatot, mint megörökíteni. Amikor Ivi szembesült a helyzettel, kiadta a parancsot, hogy akkor pedig szelfizés lesz, és kész! Az eredmény magáért beszél, de Ivit ez sem zavarja, ő “kettes alá”-ra értékelte a produkciót.

Ennek ellenére, vagy inkább ezzel együtt is szeretem, még jobban, mint 18 éve.