Ride your pig!

Az iskolakezdésből és mindenféle szívügyekből adódó stresszt leküzdendő, Ivi kitalálta, hogy mozdítsuk ki a gyerekeket otthonról egy kicsit. Első ötlete a kölni aquapark volt, de ezt természetesen egyből megvétóztam. Úgyhogy ide majd akkor megyünk, amikor harmadszor is felhozza.

A második ötlethez nem kellett 7-6 órát vezetni, úgyhogy gyorsan rábólintottam. Virtuális Valóság (VR). Hallott erről már valaki? Ezidáig én nem igazán, csak halvány elképzelésem volt, hogy olyasmi, mint az Xbox, csak egy ordenáré nagy szemüvegben játszák.
Nos, Ivi talált egy helyet Hágában, ahol ezt ki lehet próbálni.
Valami olyasmit vártam, hogy a speciális szemüvegek (?) majd a 3 dimenzós térérzet havány illúzióját keltik, és valami rém kezdetleges grafika tönkrevágja az egész hatást. Merthogy a rendes 3D hatáshoz, és fejlett grafikához nyilván szuperszámítógép kellene, az meg itt úgy sem lesz.
Az első “játék”, amit kipróbáltam, annyit tudott, hogy egy felhőkarcoló tetejéről kilógatott pallón kellett végigsétálni, megkaparintani a jetpack-et, és annak segítségével röpködni az épületek között, mint a madarak.
Amikor a lift ajtaja kinyílott a tetőn, már éreztem, hogy ökölbe szorul a gyomrom. A szédítő magasból láttam a lenti forgalomban matchbox-ként araszoló autókat, hallottam, hogy süvít a szél, de amiről nem tudtam levenni a szemem, az a pár méteres, 10 cm keskeny palló volt, aminek a végén ott figyelt a sugárhajtású hátizsák. Tudtam, hogy az IGAZI palló, amin VALÓJÁBAN álltam, minimum 20 cm széles volt, és nem zuhanhattam le, mert egy nyavajás szobában voltam csupán, nem egy felhőkarcoló tetején. De ez semmit nem számított, mert a kütyü a fejemen teljesen megzavarta az agyműködésemet, és jó időbe tellett, mire összeszedtem magam annyira, hogy kilépjek a liftből a virtuális pallóra. Ekkor az agyam már nem foglalkozott a valósággal, csak azzal, hogy ne zuhanjak le a mélybe. Folyamatosan figyelmeztettem magam, hogy nem szabad lenézni. Egészen behajlítottam a térdem, hogy a súlypontom lejjebb kerüljön, és centiméterenként araszoltam előre a hátizsákért. Teljesen leizzadtam, mire megkaparintottam, de még mindig halálra voltam rémülve, mert ott álltam a deszka legvégén, a mélység fölött. Végre sikerült beindítani a hajtóművet, és elemelkedtem a deszkáról…a nagy semmibe! Rájöttem, hogy nem tudom kezelni az irányító szerkezetet, ezért csak egyenes irányban repülök, egyenesen a szemben lévő épületnek. Le is zuhantam, ahogy kell.
A lábaim még 10 perccel később is remegtek, pedig már nem volt rajtam az eszköz. Ha tudom, hogy ezek a fifikás programozók ennyire komoly illúziót képesek összehozni pár kattintással, ezt a játékot biztosan nem próbálom ki!
A srác, aki amolyan idegenvezetőként foglalkozott velünk, elmondta, hogy ehhez hasonló programokat használnak ma már mindenféle fóbia leküzdésére. Jó lett volna Ivit kikezelni a pókiszonyból, de nem volt hajlandó bevállalni a pókos horror programot.
Szerencsére voltak lövöldözős, boxolós, dobálós játékok is. A gyerekek nagyon élvezték az összeset, egy pillanat alatt belehelyezkedtek a virtuális valóságba, és teljesen természetesen mozogtak benne.
Készítettem pár videóklippet is, mert ezek sokkal jobban visszaadják, hogyan néz ez ki valójában, mint a fotók. A monitorokon lehet látni, hogy nagyjából mi az, amit a játékos lát. Természetesen 2D-re butítva.