Nationale Park De Hoge Veluwe

Hollandia pici ország – még Magyarországhoz viszonyítva is -, de sokan lakják, így a beépítetlen és/vagy művelés alá nem volt földterület ritkaságszámba megy. Az otthon a Pilisben, Börzsönyben, és még számtalan helyen található, szabadon látogatható erdőségekről, nemzeti parkokról itt nem is lehet álmodni: nem hozna elegendő hasznot a terület gazdájának.

Sok mindent szeretünk Hollandiában, de azt éppen nem, hogy amiből csak lehet, pénzt sajtolnak ki. Itt nincs ingyenes mosdó, ingyen csapvíz az étteremben, ingyen parkolás, stb.
Mint kiderült, ingyen erdő sincsen.
Ivi finn kollégáival beszélgetett arról, hogy mindenkinek mennyire hiányzik egy csepp természet, legalább egy pici erdőfolt, ahol kirándulni lehetne. Javasolták, hogy nézzük meg a De Hoge Veluwe parkot, nekik tetszett.
Az emberek még nem igazán ocsúdtak fel, és szerencsére keveseknek jutott eszébe, hogy vége a kijárási tilalomnak, ezért csak pár autó lézengett a park külső parkolójában, amikor odaértünk. Ennek másik oka az lehetett, hogy – természetesen feláras szolgáltatásként – autóval egészen a park közepén lévő étteremhez is lehetett hajtani, és nyilván sokan ezt az opciót választották. Fontos a park, illatos erdők, csicsergő madarak, meg méhecskék, de azért van az a pénz, amennyiért mindettől eltekinthetünk, és még azt a pici illúziót sem hagyjuk meg, amit egy zaj- és üzemanyag szennyezéstől mentes, zsebkendőnyi erdő jelenthetne.

De nem akarok igazságtalan lenni, mert a hely tényleg nagyon szép. Jó néhány túraútvonal közül lehet választani, a többségük ritkásan telepített fenyőerdőn keresztül kanyarog. Mint minden az országban, a park is tökéletesen tiszta, rendezett, minden útvonal úgy jelölve, hogy lehetetlen eltévedni. Mi a 10 km-es mókus ösvényt választottuk, mert ez az étteremmel ellentétes irányban húzódott, és reménykedtünk, hogy a többiek nem erre veszik az irányt. Így is volt, ember fiával nem találkoztunk egész végig.
Mostanra már Ivit is megfertőztem a mezítlábas-ideológiával, mindketten az ötujjas bohóccipőnkben jöttünk. Azonban én úgy döntöttem, hogy kezdőből haladó mezítlábassá lépek elő, és még az ötujjastól is megszabadulok. Igazság szerint már egy hete, a szokásos reggeli sétánál kipróbáltam ezt, de az nagy szívással végződött, mert az aszfalt, meg a keményre taposott ösvény kurtára kidörzsölte a talpam. Itt azonban a puha és langyos tőzeg szinte simogatta a bőröm. Mondjuk a tobozzal sűrűn borított szakaszok enyhe kihívást jelentettek, de ilyenkor bevetettem azt a technikát, amit eredetileg parázson járásra fejlesztettem ki. Azon még nem próbáltam, de örömmel jelenthetem, hogy tobozon nagyjából működik.