Mozgalmas hétvége

Brazil vendégeinket előbb amszterdami sétára invitáltuk, aztán a hágai brazil étterembe, de ha már ott voltunk, beneveztünk egy brazil ütőhangszeres workshopra is. Végül is senkinek sem árt, ha szív magába egy kis brazil kultúrát.

De közben eszembe jutott (nem Ivinek, hanem NEKEM!), hogy a csupán évente 2x egy hétig nyitva tartó hágai Japán Kert éppen ezen a héten van nyitva, úgyhogy azt is meg kellett nézni, a köztes időt pedig a lurkók tanulással és házimunkával közös játékokkal és veszekedéssel töltötték.
A terv az volt, hogy szombaton részt veszünk az Ivi ügynökségének dolgozó relokációs cég rendezvényén Amszterdamban a Tengerészeti Múzeumban, utána pedig bejárjuk a belvárost és belélegezzük észak Velencéjének atmoszféráját. A szervezők kérték, hogy mindenki mérsékelten rittyentse ki magát, ezért Ivi a vörös magassarkú topánját öltötte fel, a hozzá passzoló gúnyával. Pár perccel azután, hogy leparkoltuk az autót, rájött, hogy a topánban már az is jó eredménynek számítana, ha kibírná a rendezvény végéig egy széken ücsörögve. Végül a kötelező köszönések, kézfogások után suttyomban, vagyis angolosan távoztunk, és meg sem álltunk az első cipőboltig, ahol kényelmes lábbelit lehetett venni.
De ekkor már nem volt kedvünk visszamenni a buliba, meg a csinos gúnya is picit másképp mutatott az adidas lótifutiban, úgyhogy a séta mellett döntöttünk.
A várost – az igazi Velencéhez hasonlóan – egész évben turistahordák árasztják el, lépni alig lehet. Nem segített az sem, hogy hétvégén játszott a nemzeti focicsapat a németekkel, ezért a sima hordákon felül focibolond szurkolóhordákkal és rendfenntartó hordákkal is meg kellett küzdeni.
Azért szerencsére a lényeget, a vöröslámpás negyedet sikerült az összes gyerekünknek megmutatni. Lehet, hogy tök véletlenül keveredtünk a megfelelő utcákba, de az sincs kizárva, hogy a belvárosban minden utcában álldogál néhány hölgy a kirakatban. Mindenesetre meglepett, mert azt gondoltam volna – ha egyáltalán foglalkoztatna ilyesmi -, hogy csak az esti órákban dolgoznak a pillangók. Hát nem. A 9 éves Ottavio el is árasztotta kérdésekkel a szüleit rendesen.

A dobolós műhelyfoglalkozás nagy élmény volt. Sikerült akkora ricsajt csapni, hogy az arra sétálók közül mindig akadt pár, aki odamerészkedett megnézni, mi a fene folyik itt.
A kaja irgalmatlan jó volt ismét, ezennel hivatalosan is a kedvenc éttermemmé nevezem ki a Rodizio-t. Úgy működik, hogy az ember vesz egy tányért, szed rá némi köretet, utána pedig a pincérek köröket futnak, és hatalmas nyársakon folyamatosan hordják a frissen sült húsokat. 5 percenként másfélét. Egy handzsár méretű, borotvaéles késsel mindenkinek szelnek pár szeletet, és ez egészen addig tart, amíg az ember a nála lévő korongot lefelé nem fordítja. Ebből tudják, hogy a gyomrod és az agyad élethalál harcot vív a vérkeringésért, és pár kör szünetre van szükséged.
Kaja után még pont elcsíptük a lemenő napot a tengerparton.