Maryvel Svájcban

Amikor Ivi visszament az EMA-hoz Pármából, lakást kellett intéznie a közelben, ahonnan bejárhat dolgozni. Mary-nek pedig éppen kiadó volt két szobája közül az egyik, így lett belőle házinéni.

Nem kellett sok idő, és Mary-re immár mindannyian családi barátként tekintettünk. Például én mindig őt hívom, ha Ivi elfelejt szólni, hogy a főnökével vacsorázik (vagy én felejtem el, hogy szólt róla, de ez nem jellemző). Ekkor ugyanis hiába várom az esti üzeneteket és rémes aggódásba kezdek, mert ugyebár ott a világ végén, Londonban, bármi megtörténhet. Mary pedig mindig képben van Ivi hollétét illetően. Számon tartja, mert ilyenkor ő sem tudja megosztani a szerelmi életével kapcsolatos eseményeket. Szóval Ivi a házinéni mellé ingyen kapott egy 27 éves, oxfordi matek szakon végzett, befektetési bankárként dolgozó leánygyermeket is.

Rendszeresen whatsapp-olok képeket Ivinek az itteni szikrázó napsütésről, kék tavakról, fehér hegycsúcsokról. Csak törődésileg, hogy össze tudja vetni a londoni időjárással.
Nos, Mary 4 napot töltött nálunk összesen, ez idő alatt csak szürke ködöt és szemerkélő esőt tudtam neki mutatni. Egész addig így is maradt, amíg ki nem vittük a reptérre. A hazafele úton már sütött a nap ismét, nem is akartam elhinni.
Ezért aztán egy kivételével az összes tervezett kirándulás elmaradt. Hiába volt nagy köd, ennek az egynek csak azért is nekiduráltuk magunkat. Sok értelme nem volt, pusztán azért készítettem 1-2 képet, hogy mutassam, a Santa Catalina kolostor alatt az egész Lago Maggiore elveszik a ködben.
Mivel Mary nem akarta Milánót látni – volt már ott -, meg a nyálas időből is elegünk volt, ismét a svájci csúszdaparkba mentünk. Kivéve Emmát, aki szülinapi partira volt hivatalos. Ez viszont azzal járt, hogy Mary-nek át kellett venni Emma szerepét csúszdázásilag Boti mellett. Gyakorlatilag 4 órán keresztül folyamatosan csúszdázott a 14 és a 27 éves. Olykor én is beszálltam a mulatságba, és saját szememmel láttam, hogy Mary nem szívbajos: gond nélkül, bármilyen pozícióban lement az összes, vérfagyasztó csúszdán.
Pár csúszás után annyira belelkesedtem én is, hogy megígértem a többieknek, ráveszem Ivit, hogy legalább egyszer csússzon velünk. Tudtam, mennyire fél ettől, és nem akartam rontani a helyzeten, ezért rábeszéltem, menjünk le együtt azon a csúszdán, ami ugyan feketével van jelölve, de igazán érthetetlen, hogy miért, ugyanis én ezt élveztem a legjobban. Van benne 4 darab, éjsötét, zuhanás-szerű szakasz, de utána mindig egy szuper világos, öblös rész következik, ahol, mint egy nagy félcsőben, jobbra-balra hintázik a dupla-fánk.
Hosszas győzködés után azzal a feltétellel állt rá, hogy ha lejön velem, feltehet három kérdést Botinak, amire ő köteles őszintén válaszolni.
Ivi ült előre, én a hátsó ülésbe, és már zúgtunk is. Az első sötét részen átzuhanva magyaráztam Ivinek, hogy ne aggódjon, mindjárt kiérünk a félcsőbe, nagyon szuper lesz. Az is volt. Viszont a félcsőben valahogy megfordult a fánk, és onnantól hátrafelé zuhantunk. Hát, ez már nekem sem tetszett annyira, Ivi pedig a rettegéstől elnémult teljesen. Gondoltam inkább ordibálok, ne síri csendben zuhanjunk már, hátha akkor Ivi is kevésbé fél. Mint kiderült később, ez csak olaj volt a tűzre, egészen begörcsölt a gyomra a félelemtől. Mikor végre eszmélt, hogy épségben kiértünk, rendesen – két kézzel – nekem esett, hogy miért tettem ezt vele. Hiába magyaráztam, hogy ez tényleg király csúszda, csak a megpördülés nem volt bekalkulálva. Felajánlottam, hogy csússzunk le ismét, és ezúttal én ülök előre, de nem aratott az ötlet nagy sikert.