Manchesteri kaland

Konferencia a vezérszurkoló szemszögéből. Bár, mint kiderült, a rejtélyes háttérhatalom jobban tükrözi a minőséget, amit személyemben képviseltem a 120 éves szállodában, ahol az előadások zajlottak.

De kezdjük az elején: napokig tartott a felkészülés, Ivi is és Boti is nagyon komolyan vették. A végén már nem is számoltuk, hányszor lettek átírva, kiegészítve, lerövidítve a szövegek, hányszor lettek újratervezve és kivitelezve a diák. Komoly kompromisszumok kellenek a sikerhez, ha a GenZ, az extrovertált GenX és az introvertált GenX próbál minden részletben egyetértésre jutni. De megoldottuk, a csapat készen állt.
Évek óta ez volt az első alkalom, amikor Ivinek nem kellett bedrogoznia a repülés előtt. Sima út volt, pici rettegéssel megúsztam. A szálloda azzal a meglepetéssel fogadott, hogy felajánlottak a lefoglaltnál jóval nagyobb lakást, felár nélkül. Ezt jó jelnek tekintettük, örömmel elfogadtuk. Mint kiderült, elbaltázták a foglalásunkat, és abban a hiszemben voltak ilyen nagylelkűek, hogy csak egy éjszakára jöttünk. Amikor kiderült, hogy 3 éjszakáról van szó, szerettek volna cselesen egy kisebb helyre átpasszolni, de mi köszöntük, maradtunk.
Boti csak este érkezett, addig mi mászkáltunk egy kicsit a belvárosban. Szuper érzés volt ismét érteni, hogy mit beszélnek az emberek körülöttünk, hogy miről szólnak a feliratok, és hogy nem kell minden eszközt, automatát használat előtt angol nyelvre állítani. A város nagyjából Hága méretű a lélekszámot tekintve, és kétség sem férhez ahhoz, hogy Hága sokkal szebb, tisztább, rendezettebb, Manchesterben valahogy mégis jól éreztem magam az első pillanattól fogva. Az egyik ok nyilván a nyelv, a másik talán az emberek kedvessége és sokszínűsége. Érkezésünk másnapján a HSBC banknál volt némi elintéznivalónk Botival, és nem sikerült minden dokumentumot elhozni az ügyintézéshez. Lélekben én már felkészültem, hogy elhajtanak a bánatba, mert a szabály, az szabály. Ezzel szemben, a recepción is, és az üggyel foglalkozó bankár is mindent megtettek, hogy segítsenek, és sikerüljön megoldani, amiért jöttünk, pedig éppen egy számlát vittünk át egy holland bankhoz. Mekkora különbség ez a holland, vagy akár a magyar bürökráciához képest! Az ügyintézésen felül jutott idő egy kis barátságos beszélgetésre is, így mindenkinek jól indult a napja. A délutánt vásárlással töltöttük, mert a gyerek kinőtte és rommá hordta már majd minden ruháját. Egyik dizájner boltból kóvályogtunk a másikba, de Botinak semmi nem tetszett igazán. Amíg be nem tévedtünk a többszintes Zara áruházba, ahol viszont az anyja nem győzte szállítani neki a cuccokat a próbafülkéhez. Az én hozzájárulásom a shoppingoláshoz kimerült abban, hogy senkivel nem kötözködtem, hanem leültem egy sarokba TikTok videókon röhögni.
Másnap már 8h30-kor a konferencia helyszínén voltunk. Hatalmas, patinás szálloda, a bejáratnál egy legalább ezeréves, fehéren ragyogó Rolls-Royce mutatja, hogy ide csak nagyon komoly, és annál is gazdagabb népek járnak. Valahogy mi is bejutottunk azért.
A nagyjából 100 résztvevő egyik fele IT, a másik fele KM (knowledge management) kötődésű volt, de a két terület közötti átfedés miatt az első három előadáson mindenki részt vett. Ezután a társaságot szétválasztották, és Iviék már kifejezetten a tudásmenedzsmenttel foglalkozó kollégáknak adták elő a közös prezentációjukat. Botin látszott egy kis izgalom, de az is, hogy őt ez nem igazán zavarja. Olykor egy picit hosszabbra sikeredett a hatásszünet, ilyenkor tudtam, hogy keresi a szálat, de mindig felvette, és nagyon nagy sikerrel adta át a szót Ivinek.
Ő maga volt a megtestesült nyugalom, jókedély és profizmus: mintha mindig ezt csinálta volna. Folyamatosan kommunikált a nézőkkel, bevonta őket az előadásba, és a végén is olyan higgadtan és lényegretörően válaszolt az összes feltett kérdésre, hogy le voltam nyűgözve. De nem voltam ezzel egyedül.
Sajnos az előadások nagy része követhetetlen szakzsargonnal teli, humort, vagy bármiféle interakciót nélkülöző, a 90-es évekből itt maradt, értékelhetetlenül sivár slide deck-kel operáló, dögunalmas egyetemi előadásra hajazott. Hiába volt az előadó elismert professzor a Cambridge-en, vagy vezető platform developer az egyik legnagyobb IT tanácsadó cégnél. Iviék prezentációja friss volt, laza volt, érthető volt mindenki számára és nagyon éles kontrasztban állt az előzőekkel. Kivéve a legelső, holland fickót, aki őrületes előadói tehetséggel volt megáldva. A tehetsége azonban nem bizonyult elegendőnek ahhoz, hogy átlépje az árnyékát, és felmérje kis csapatunk dinamikáját. A szünetben kötetlen beszélgetés folyt, és Ivi több kérdést is feltett az előadásával kapcsolatban. Ő rendkívül lelkesen válaszolt, de a választ minden alkalommal hozzám intézte. Ráadásul úgy, hogy balról kapta a kérdést Ivitől, majd a válasszal odafordult hozzám jobbra, Ivit teljesen ignorálva. Persze nálunk elsősorban Ivi a téma szakértője, ezért nem is értettem ezt a viselkedést, és udvariatlannak is tartottam. Később Ivi elmagyarázta: hiába ő tartotta az előadást, mindenki azt gondolta, hogy én vagyok a főnök a cégnél. Az igazi ezüsthátú, aki hagyja az izgága kollégákat szaladgálni, de a döntéseket maga hozza a háttérben. Hiszen az egyikük láthatóan túl fiatal ehhez, a másik pedig egy nő, és mindenki tudja, hogy a komoly döntéseket a komoly férfiak hozzák.
Az ebédszünet után kerekasztal beszélgetések voltak, itt már mindenki annak az előadónak az asztalához ülhetett, akiéhez akart, amelyik előadás a leginkább felkeltette az érdeklődését. Nos, nem tudom mennyire látható a képeken, de Ivi és Boti asztalánál annyian ültek, hogy extra székeket kellett hozni, hogy mindenki odaférjen.
Nem ragozom ezt tovább: nagyon nagy siker volt az egész. A konferenciát szervező cég annyira elégedett volt, hogy nem csupán megerősítették Ivi helyét a rotterdami konferencián, de felkérték egy másik esemény moderálására is. Az egyik fő szponzor pedig meghívta mindkettőjüket a júniusban esedékes birminghami konferenciájukra előadónak.

A jólsikerült szereplést a városi Gaucho steakhouse-ban ünnepeltük meg, Botit előre is felköszöntvén a 20. szülinapja alkalmából.