Lisszaboni állatkert

Na, amikor ide jöttünk, pokoli meleg volt, legalább 38 fok. Már az óriási nagylelkűség volt a részemről, hogy nem vétóztam meg a tervet. Arra gondoltam, valahogy túlélem majd, ha sunnyogok az árnyékban, amikor csak tehetem.

Természetesen Ivinek más tervei voltak. Egyfelől árnyék sem szerepelt igazán bennük, másfelől kitalálta, hogyan tudja a méginkább megkedveltetni velem a programot: ragaszkodott hozzá, hogy én is benevezzek az utazásra a vadállatok felett keringő, kétes biztonságú lélekvesztőbe. Ha a fák árnyékában 38 fok van, vajon mennyi lehetett a fák fölött imbolygó, bádog tepsiben? És ha ehhez még hozzáadjuk a tériszonyomat, összességében mennyire érezhettem jól magam? Emmát verte meg a sors azzal, hogy az én tepsimben utazott, és végighallgathatta, ahogy teli szájjal szidom az anyja erőszakos természetét. Meg magamat, hogy miért nem ültem be inkább egyedül egy légkondicionált sörözőbe. Ehelyett inkább végigrettegtem fél órát és a végére tiszta idegállapotba kerültem.
Ivi is látta, hogy kicsit túllőtt a célon, és olyan setesután igyekezett megbánást tanúsítani, hogy végül a feszültség nem agyonvágás, hanem nevetés formájában távozott a szervezetemből. Plusz, megfogadtam, hogy ezentúl csak egyszer mondom azt, hogy nem megyek, és tartom magam hozzá. Értsen végre az asszony a szóból.