Kinderdijk

200 évvel ezelőtt még több, mint 9000 szélmalom működött Hollandiában, amiből mára csupán 1000 maradt, leginkább turistalátványosságnak. Mákunk van, mert a szélmalommal legsűrűbben beépített terület, ami egyébként az UNESCO világörökség része, csupán fél órára van tőlünk.

A tiniket semmilyen szélmalom nem hozza izgalomba, úgyhogy a szőke bombázót beültettem a kabrióba, a vászontetőt hátracsaptuk, mivel kivételesen hét ágra sütött a nap, és csikorgó gumikkal kilőttünk Kinderdijk irányába.
Na jó, pontosítok: a szőke bombázó igaz, de a gumik nem csikorogtak, és a tetőt is nagyon szerettük volna behúzni pár perccel később, mert az alagút rohadt hangos volt, az autópályán 100-as tempónál pedig dermesztő hideg lobogtatta a hajunkat. Csak kiderült, hogy 50 feletti tempónál a tetőt záró szerkezet nem indul be, úgyhogy próbáltunk mégis a napsütésre, meg a kabrió-érzésre fókuszálni, amíg végre letérhettünk a pályáról.

Kinderdijk egy kis falu Rotterdamtól keletre, és az itt elterülő földek gyakorlatilag megművelhetetlenek voltak a magas talajvíz és a sok csapadék, meg áradás miatt. Egészen addig, amíg rá nem jöttek, hogy a fölösleges vizeket el lehetne vezetni a közeli folyóba. Az egyetlen probléma az volt, hogy a földek pár méterrel alacsonyabban feküdtek, mint a folyó. Ezért gyorsan építettek 19 darab szélmalmot, de ezekkel nem gabonát őröltek, hanem vizet pumpáltak. Kialakítottak egy 3 szintes rendszert. A malmok egyik fele a földekről pumpálta át a vizet a magasabban fekvő víztározóba, majd innen a többi malommal átemelték a vizet a még magasabban fekvő folyóba. Előfordult, hogy a különbség a folyó vízállása és a földek között több, mint 4 méter volt, ezt kellett a malmok segítségével leküzdeni.
Az is meglepő volt számomra, hogy a magas, keskeny épületek lakásként is szolgáltak. Tipikusan holland, praktikus gondolkodás: minek pazarolni a téglát, amikor – ha kissé zsúfoltan is -, de azért 2 felnőtt, meg 6-7 gyerek simán elfér az éjjel nappal fülsértő zajjal zúgó malomban is.