Keukenhof koncert

Annyira rettentően SZAR volt, hogy még évek múltán is fájdalmas lesz beszélni róla. Remélem mindenki értékeli, hogy most mégis megteszem.

Miért? Talán azért, hogy lássátok, nem csak azt osztjuk meg, ami örvendetes, ami szuperjó. Meg azért is, mert annyiban mindenképpen különleges volt az élmény, hogy már a kíntól röhögtük volna magunkat betegre, de inkább csak fulladoztunk, nehogy megbántsuk a hollandokat körülöttünk. Ők ugyanis élvezték, ehhez kétség nem fért.

Na jó. Mégis, mi a bánat volt ez? A méltán híres Keukenhof fennállásának 70. évfordulójára szervezett koncert. Ivi valahogy bedőlt a marketing bullshit-nek, és picit megvezette az a duma, hogy az operától a popzenéig minden műfajból felcsendülnek majd örökzöld slágerek, és vett gyorsan 4 jegyet, nehogy a végén ne jusson.
Hát, baszki, már itt ki voltam akadva (magamban), elvégre egyrészt hogyan vezetheti meg a marketinges lózung azt, aki már évek óta marketinget tanul az egyetemen, másrészt Ivinek valahogy nem jelzett a belső csengettyű, hogy én sem az operának, sem a popzenének nem vagyok őszinte rajongója. Az örökzöld slágerekről pedig egyből Korda Gyuri bácsi jut eszembe, nem pozitív értelemben.
De, mivel engem mindig, mindenki, igaztalanul azzal vádol, hogy mindig, mindenre, azonnal nemet mondok – erre bizonyíték ez a blog is, ugyebár -, most befogtam a szám, és reménykedtem, hogy félreértés az egész, a végén úgyis kiderül, hogy Five Finger Death Punch koncertre szólnak a jegyek.

A buli úgy kezdődött, hogy még a hangolás közben eleredt az eső, mindenki magára kapkodta a bejáratnál osztogatott esőkabátot, és közepes esőben üldögélve vártuk a kezdést. A hollandok derűs népség ha mulatságról van szó, nekem úgy tűnt, még az esőnek is örültek. Aztán, mire az előadás elkezdődött, az ég is kiderült ismét. A színpadon egy komolyabb, legalább 30 fős zenekar zenélt. Vonósok, fúvósok, meg a lemezlovász. Ez utóbbi, annak ellenére, hogy aranyzakós bájgúnárnak öltözött, beleadott apait-anyait, és magam részéről az egész koncert legszimpatikusabb figurájának választottam.
Aztán jött az első “híres” előadóművész. Képzeljünk el egy Bonnie Tyler korú, ám nála elhízottabb, alacsonyabb, és az ő tehetségét teljességgel nélkülöző, középszerű énekesnőt, aki – szerencsére nem közvetlen közelről – azt rikoltozza átszellemülten, hogy “je t’aime, je t’aime, je t’aime”. De csak a refrént énekelte franciául, a többit ékes hollandsággal hörögte.
Remélem idővel begyógyulnak a sebek az idegrendszeremben.
Volt még üveghangon sivalkodó fogszabályzós kisfiú, hajléktalan pedofilnak öltöztetett, kappanhangú vén énekes aki szerelmes duettet énekelt egy 20 év körüli feltörekvő tehetséggel, világhíres tangóharmónikás, aki olyan unalmas és nyúlós előadást rittyentett, hogy konkrétan belealudtam.
A csúcsélmény viszont megkérdőjelezhetetlenül a Queen – Bohemian rhapsody cover volt. Egy középkorú operaénekes hölgy, és egy fiatal srác adta elő. A hölgy operába illő gesztusokkal dolgozott végig, a srác pedig, talán ezt ellensúlyozandó, csak állt a színpadon mereven, még a száját is csak annyira mozgatta, amennyire muszáj volt. Az egyetlen ember, aki hajlandó volt a dalhoz illően “megőrülni” egy kicsit, az a gitáros volt, a híres szóló-betétnél. Az értékét csökkentette ugyan, hogy a gitárhoz elfelejtettek külön mikrofont tenni, ezért szinte alig lehetett hallani, de azért már látni is élvezetes volt valakit végre, aki picit is hitelesen hozta a formát.
Ha igazságos akarok lenni, akkor volt egyetlen előadó (plusz a bájgúnár és zenekara), akinek valóban jó hangja volt, és két szám erejéig bőven a mezőny fölé emelkedett. Sosem hallottam róla, de itt állítólag nagy sztárnak számít: Elske De Wall. Ezen a koncerten a hallgatóság férfi része nem volt elkényeztetve dögös énekesnők látványával, ám Elske teljeskörű audiovizuális élmény nyújtott.