Kell egy bitbull

A bitbull azért jó a háznál, mert pici, de erőszakos, és bárkinek örömmel átharapja a lábszárcsontját.

A bitbull jó még arra, hogy rettegésben tartsa a környéket, ritkítsa a madár és macska állományt, terrorizálja a többi kutyát, és már a látványa is arra késztessen mindenkit, hogy átmenjen az utca másik oldalára. Ha például parkoló autóban hagyjuk, még a cirill betűs Bibliát, meg a fa testápolót (rászáradt véres hajmaradékkal) sem kell kidobnunk a kalaptartóra, autónkat bizonyosan nem törik fel.

A mi bitbullunk a fentiek közül egyik tulajdonsággal sem rendelkezik, sajnos. Fel is merült a gyanú, hogy nem igazi bitbull, hanem csak egy Jack Russell terrier és egy foltos boci keveréke.
Hiába tréningezem, nem rabol rá sem kisgyerekre, sem nagymamára. Szégyenszemre, a többi kutyával kifejezetten barátságos. Egyetlen szenvedélye a labdázás, de még a labdát is átengedi a másik ebnek, ha az előbb ér oda érte. Sokat ront a rémisztési képességein, hogy nincs vágva a füle/farka, meg, hogy egyáltalán nem néz ki mozgásában erősen korlátozott testépítőnek.
Újdonság még, hogy többnyire csinálja, amit mondok neki. Nem mindig elsőre, de pár ismétlés után megérti, hogy nem jöhet fel az emeletre. Nem kell vizesárkot és tankcsapdát építeni, hogy ne jusson fel a lépcsőn. Simán elfogadja, hogy ő lent alszik, Pöti meg feljöhet velünk. Sétáltatni is lehet normálisan. Laza pórázon baktat az ember mellett. Az egyetlen reményem, hogy olykor, ha madarat/macskát/kutyát lát, amikor pórázon van, közepesen rémisztő hörgésbe és acsarkodásba kezd. Ezt az acsarkodást erősítve, esetleg egy széles, tüskés, szado-mazo nyakörvvel kiegészítve, talán nekünk is lesz egyszer rendes bitbullunk.