Kajaktúra

Pár évvel ezelőtt Gáborka elvitte az akkor még épphogy csak cseperedő fiúkat, Hunort és Botit egy rövid evezésre, ahol fogtak egy félig döglött halat is. Ez akkora élmény volt Botinak, hogy azóta emlegeti. Gáborka pedig azóta tervezi, hogy csapunk egy rendes kajakozást is, alkalomadtán.

Idén jött el az alkalom, minden adott volt egy 3 napos, vadregényes, férfipróbáló vizitúrához. Gábor beszerzett mindent is, amire csak szükségünk lehetett (hajó, sátor, hálózsák, kaja). Az igazi nyárias hőségről, a megáradt, gyönyörű Dunáról és a szúnyoginvázióról a természet gondoskodott.
A terv az volt, hogy Szentendréről indulván, az első éjszakát az Ipoly torkolatnál töltjük, a második napon felevezünk a szintén jelentősen megáradt Ipoly folyón, a harmadik napon pedig visszagurulunk Szentendrére, miközben disznó vicceket tanítunk a fiataloknak.
Nos, Gáborka itt egy kicsit elkalkulálta magát, mert a délutáni indulás után valahol Dunabogdány magasságában ránk esteledett, és éppen hogy sikerült a sátrakat felverni a totális besötétedés előtt. Elő is kerültek a fejlámpák, és éhségtől remegő végtagokkal gyűjtöttük a fát a tűzhöz, ahol Gábor feketeöves zacskóstészta-nindzsává képezte a fiamat. Boti – aki a normális életben kifejezetten germofób – hamarosan rájött, hogy az éhezésnél még az is jobb, ha az egyetlen kanalat és főzőedényt csak mocskos fűcsomóval, és dunavízzel tudjuk megtisztítani az étkezések között. Valamint megbarátkozott a gondolattal, hogy a szakács eszik utoljára.

Másnap délutánra már egészen a Szigetcsúcsig jutottunk, ami szerintem egyszerűen az ország legszebb pontja. A Dunától körülvett fűzfaerdő tövéből szemlélni a felénk magasodó, kivilágított Visegrádi Fellegvárat: páratlan élmény.
Rövid hezitálás után el is határoztuk, hogy lerövidítjük a túrát, és itt töltjük a délutánt és az éjszakát, másnap pedig innen csorgunk majd haza.
Le is vertük a sátrakat, de ezt a műveletet az este beálltával meg kellett ismételni, mert az emelkedő víz kiöntött bennünket az eredeti helyről.
A visszaúton igyekeztük felfedezni az áradás miatt kialakult szigeteket, mellékágakat, gyönyörködtünk a gémekben, kócsagokban, jégmadárban. Hódcsaládot is szerettem volna látni, mert Gábor szerint volt rá esély, de biztos nem bírták a szőrös képemet, és nem mutatkoztak.

Amit a túrán láttunk, a vad víz, az érintetlennek tűnő erdők, a csend, az illatok és színek, ezek azok, amikkel Hollandiában már nem, vagy alig találkozhat az ember. Ami nagyon hiányzik, és ami számunkra az egyik legnagyobb értéke Magyarországnak. Jó volt átélni, Gábor, köszönjük az élményt!