Comino

Comino Málta 3. szigete, gyakorlatilag lakatlan és álomszép. A britek karantén-szigetnek használták egy időben, építettek is egy kórházat, aminek egy része iskola gyanánt is funkcionált. Képzelem mekkora öröm lehetett a fertőző betegek között suliba járni, de hej, az élet kemény küzdelem volt akkortájt, és ha a gyerek megkapta a bubópestist, legalább nem kellett messzire menni orvosért.

Egy nagyjából 10 személyes kishajóval taxiztunk át a szigetre Gozóról. A kompot keresve előbb valami régi kikötőbe mentünk tévedésből, ahol két középkorú, brit hölgy éppen nekivetkőzött, és belevetette magát a 13 fokos vízbe, egyenest a medúzák közé. Mi fentről, egy szikláról értékeltük a látványt, és fuldokoltunk a röhögéstől, találgatva, hogy melyiket csípik meg először. Fél perc múlva el is kezdett óbégatni az egyikük Emmának, hogy vajon lát-e fentről medúzát, mert őt rohadtul megcsípte valami. Emma erre készséggel felvilágosította, hogy épp a medúzák ívási útvonalán, azok kedvenc tenyészmedencéjében fürdőznek, szóval igen, lát belőlük pár százat a környéken. Sosem gondoltam, hogy a középkorú brit hölgyek ilyen fürgék is tudnak lenni, de láthatóan igyekeztek kikászálódni a vízből.
Aztán megtaláltuk a hajónkat, és a nyílt vízen kiderült, a hullámok sokkal nagyobbak, a hajó pedig sokkal kisebb, mint amilyennek még a partról látszottak. Nehéz volt eldönteni, hogy inkább féljek a sötétkék, jéghideg vízben való elmerüléstől, vagy mulassak azon, ahogy a legénység 120 kilós tagja igazgatta a feneke alatt az utolsó pillanatban, ládákban a fedélzetre dobott ananászt. Mert az ananász picit kemény, semmiképpen sem mondható kényelmesnek. Pláne, amikor egyik-másik nem bírja a terhelést, és eláztatja picit a matróz úr mackónadrágjának ülepét. Mellesleg ebből az ananászból mutatós koktél készül a turisták azon szerencsés részének, aki nem volt szemtanúja annak, milyen tortúrán esik át az ananász, mire a szigetre kerül.

Az odafelé útnál is mulatságosabb volt, amikor már visszafelé tartottunk Cominoról. Az utolsó hajók egyikével mentünk, ez ránézésre is másfélszer akkora volt, mint amivel jöttünk. Az egyetlen személyzet egy flegma, vékony srác volt, akit nyilván befenyített az asszony, hogy igyekezzen haza vacsorára, mert induláskor egy laza mozdulattal maximum fokozatba klattyintotta a gázkart, a hajó első 3/4-ed része a levegőbe emelkedett, a hátsó fél méter lesüllyedt a víz alá, a motor üvöltött és máris repesztettünk, mint ha nem volna holnap. Az előttünk lévő olasz családban az apuka folyamatosan hányta a keresztet és fennhangon imádkozott. Nem túlzok, ő ezt a módját választotta a helyzet kezelésének. Én meg szakadtam a röhögéstől. Aki ugyanis a hajó hátsó felében ült, főképp a bal oldalon, annak a száguldás mellett nagyon durva rommá ázás-élmény is jutott, mert sebesség, a hullámok, és a hajó egyik félig leszakadt bólyája miatt oldalt rendes vízesés formájában ömlött be a tengervíz. Eredetileg ez csak nekem volt mulatságos, és egész addig visszafogtam magam, amíg az egyik lány, akit szintén vert a víz rendesen, már nem bírta tovább, és kínjában kiszakadt belőle a hisztérikus nevetés. Próbálták kabátokkal, táskákkal legalább az arcukat takarni, de ez nem az a mennyiség volt, ami ellen volt értelme harcolni. Párszor ránéztem a matrózunkra, hogy mikor unja meg a fizetővendégek büntetését, de a füle botját sem mozgatta. Ez olyan szinten volt hihetetlen, hogy még jobban kellett tőle röhögni. Jómagam a végén meg is köszöntem neki az élménytúrát, végülis én nem áztam meg, félni gyakorlatilag nem volt időm, és a mulattatásról is gondoskodott.