Búcsúparti

Megigértük, hogy lesz, mert nagyon kérték. Tudtuk, hogy egy valag pénzbe fog fájni, meg mindenféle programokat kell kitalálni, hogy érdekes legyen, és már előre féltem tőle. Aztán Ivinek mentő ötlete támadt.

Kitalálta, hogy rendezzük az egész partit a Larice klubban, ami egy szuper magán-strand a Monate tónál. Így nem kell programot kitalálni, csak vizibringát, meg úszó-napozó akármit (kurta nagy műanyag “deszka”) bérelni, meghívni az egész gyereksereget pizzára és fagyira, és rendben is vagyunk. Zseniális ötlet!
Angliában ugyan szokás, hogy a partikra az egész osztályt meghívják, nehogy valaki megbántódjon, de Olaszországban szerencsére ez nincs így. Mindenki csak a barátait hívja, aki pedig nem pedálozott eleget, hogy barát legyen, az nyugodtan megsértődhet.
Nos, úgy látszik, az én gyerekeim nem túl sok osztálytársat akartak megbántani, mert a végső létszám, akik valóban meg is jelentek, valahol 25-30 között volt. Már az elején feladtuk a számlálást.

A másik dolog amivel nem számoltunk az elején, hogyan biztosítsuk azt, hogy az összes gyereket épségben adhassuk vissza a szülőknek a parti végeztével. Azt kellett megoldani, hogy ez a 30 tini éppen csak annyit eszetlenkedjen a vízben, amennyi még nem életveszélyes. Ráadásul gőzünk nem volt arról, kik tudnak úszni, és milyen szinten. Illetve konkrét tudomásunk volt arról, hogy van olyan gyerek, aki egyáltalán nem tud úszni.
Ezért a parti előtti napon komoly beszélgetést folytattunk a témában, és arra jutottunk, hogy a vizibringával nem mehetnek majd oda, ahol mély a víz. Tehát gyakorlatilag a partközeli 30 métert használhatják majd. Ezen Boti úgy berágott, hogy azt hittem le is mondja az egész bulit. Mert majd ők vigyáznak azokra, akik nem tudnak rendesen úszni, meg pont az a lényeg, hogy ők a tó közepén ugrálnak a vízbe.
Hát, ez a tó 64 m mély, ráadásul a sekély, 2m-es részen is simán meg lehet fulladni, szóval ragaszkodtam ahhoz, hogy ennél több kockázatot mi nem vállalhatunk.

A munkamegosztás úgy volt, hogy Ivi kezelte a parton lévő tiniket, ellátta őket enni- és innivalóval meg fagyival, én pedig árgus szemekkel lestem a vízben fürdőzőket, főképp azt a kettőt, akik nem tudtak úszni. Hamar rájöttek, hogy a többiek az ugrálás / lökdösődés közben nincsenek rájuk tekintettel, így inkább magukra öltötték a mentőövet önszántukból, mintsem kimaradjanak a jóból.
A kölcsönzős cég emberei párszor rájuk szóltak, hogy max 5 fő lehet a gépeken egyszerre, de természetesen ennek semmi foganatja nem volt. Egyszer nekem is be kellett úsznom hozzájuk, mert nagyon eltávolodtak a sekély résztől, és rájöttem, hogy igen sokat veszít az ember a tekintélyéből, amikor úgy ordibál 30 tininek, hogy csak a feje látszik ki a vízből, azok meg mind fölötte 1 méterrel, a vizibringán tolongva próbálják kihámozni, hogy mit is óbégat itt a vén szivar.
Azért Emma és Boti szerencsére észlelték villámló tekintetemet, és kifelé irányították a többieket.

Ezen kívül csak annyi gondunk támadt, hogy a kiadós ebéd után két órával a srácok jelezték, hogy ismét éhesek, de addigra a konyha bezárt (az olasz éttermek java csak pár órás nyitva tartással működik). Megvettük még nekik a maradék fagyit, de többet nem tehettünk.

Összességében remekül sikerült a mulatság, a gyerekek ragyogtak, a szülők hálásan vitték haza őket és a mi két tinink sem győzte hangsúlyozni, mennyire jól érezte mindenki magát.
Csak pár telefonos kép készült, mert valami azt súgta, viszonylag kevés időm maradna a fotózással foglalkozni.