Bringázós előzmények

Hogyan vált a kerékpározás olyan fontossá nálam, hogy még a blogon is külön menüpontot kapott a kategóriák között?

Ha a gyerekkori sztorikat kihagyjuk, akkor elmondható, hogy gyakorlatilag évtizedekig nem ültem kerékpárra, mielőtt Hollandiába költöztünk. Itt pedig a bringás infrastruktúra valóban ámulatba ejtő, de az emberek zöme arra használja, amire kitalálták: munkába/iskolába járnak kerékpárral. Mi is ehhez való kerékpárokat szereztünk be először. Ezek nehéz, strapabíró járgányok, jól bírják az itteni, párás, esős időjárást, még akkor is, ha pár napra az utcán parkolunk velük. Sportolásra teljesen alkalmatlanok, sőt, megkockáztatom, hogy bármiféle kerékpározásra is alkalmatlanok ott, ahol már minimális emelkedőket kell legyűrni. De az biztos, hogy a holland lakosságot elég fitten tartja ez az életmód.

Boti azonban, miután 2022 szeptemberében lefutotta a Budapest Marathont, komolyabb kihívásra vágyott, és megcélozta az Ironman-t, ahogy erről részletesebben írtam itt.

Tehát volt már "rendes" versenykerékpárom nekem is, elkeztünk tekerni a környéken. Szörnyű tapasztalat volt! Nagyjából 15 km-t bírtam, lájtos tempóban. Utána még becsületből extra 5 km-t tudtam szenvedni, de ekkor már kivoltam, mint a kutya, és szó szerint lefordultam a kerékpárról. Ez nagyjából 1 óra tekerést jelentett összesen. Nem csupán a lábam és a tüdőm nem bírta a tempót, de a valagam annyira fájt a vékony nyeregtől, hogy konkrétan pihenőnapokat kellett beiktani emiatt. Persze nézegettem én az interneten, mi a fene történik az emberrel kerékpározás közben, és ekkor találkoztam azzal az alapigazsággal, hogy aki nem szeret szenvedni, az ne válassza a kerékpársportot. Biztatóan hangzik.

A nyár úgy telt el, hogy 2-3 naponta bringáztunk, a köztes időben Boti futott és úszott, én pedig regenerálódtam és próbáltam kiképezni magam edzsémódszerekből. Hamar kiderült, ha 20-25 kilométerenként beiktatunk pár perc pihenőt, akkor sokkal jobban tudom tartani a tempót, és nem amortizálódom le nullára a végére.

Mikor a gyerek visszament Budapestre, nem hagytam abba a tekerést. Igazából minden viszontagság ellenére megkedveltem, és immár a saját tempómban róhattam a környéket. Felfedeztem a szívritmus-zónák szerinti edzésmódszert, és kiderült, ha sikerül nagyrészt 120-140 között tartani, akkor tudok tekerni 90+ km-t is, különösebb kimerültség nélkül.

Közben Ivit is megfertőztem a bringázással. Sajnos a törött könyökének és félbevágott ujjának nem felel meg az országúti kerékpárok koskormánya, én pedig rájöttem, hogy jobban ki tudnék használni egy olyan bringát, amivel nem csak sima aszfalton, de enyhe dagonyában is lehet csapatni, ezért a 2 meglévő bicót busás haszonnal eladtam. Ivi kapott egy mountain bike-ot, én pedig egy gravelt. Ezekkel már igazán öröm volt a tekerés. Alapos tesztelésre elvittük őket a kerékpározás európai mekkájába, Gironába. Készül lassan a bejegyzés erről a kalandról is. Itt kiderült, hogy abszolút kezdőként Ivi sokkal jobban bírja a strapát, mint ahogy én bírtam a nyáron. Amikor az egyik emelkedőn lehagyta a fele olyan súlyos országútival tekerő olasz hölgyet, igen büszke voltam rá.

A gironai kiránduláson eldőlt, mindketten nagyon élvezzük a kerékpározást, és ha együtt tudunk bringázni, nem kell azzal a dilemmával küzdenem, hogyan szánjak a hobbimra heti 2-3 alkalommal 3-5 órát anélkül, hogy ezzel romba dönteném a házasságunkat.

Azonban, ahogy Gironából hazajöttünk, Hollandiában beköszöntött a rossz idő, és ez ki is tart majd március végéig. Lehet hidegben és esőben is bringázni, de egyrészt ehhez valóban elborultnak kell lenni, másrészt rengeteg pénzt kell áldozni megfelelő öltözetre. Ez egy komoly gordiuszi csomó, amit a Jézuskának decemberben sikerült átvágni Zwift-tagság és smart-trainer ajándékozásával.

Erről részletesen egy másik bejegyzésben írok majd, de elöljáróban annyit, hogy ez lehetővé teszi az őszi/téli bringázást az időjárásra való tekintet nélkül.