Balhés Ivi akcióban

Eddig valahogy sikerült megúszni az összetűzést a törvénnyel, nem is igazán éreztem rá kísértést soha. Egy szép, száraz, napsütéses délelőttön, amikor csak élvezni kellett volna a tengerpartot, ahogy a többi halandó, Ivi nem nyugodott, amíg rendőrök helyre nem tették az értékítéletét.

Ahogy mondom, az idő végre idális volt egy kis sétához, felnyergeltük a kutyát, és nekivágtunk. Mindenki élvezte a meleget, napsütést. A népek lovagoltak, szörföztek, kutyát sétáltattak, kerékpározta, bármerre mentünk. Ivi fantáziáját már egy ideje izgatta egy közeli víztorony, gondoltuk, most meg lehetne azt is nézni. A Gugli mutatta az ösvényt, mi csak követtük. Egészen egy kerítésig. Az ösvényünk egyenesen ment tovább, teli volt lábnyommal és keréknyommal, de keresztben lezárták az utat egy 1.5m magas drótkerítéssel. Volt valami kék tábla is, holland felírattal. Nézek Ivire, mert az ő német-tudása általában elegendő egy hozzávetőleges fordításhoz, de ezúttal nem értette ő sem. Mindegy, másszunk át a kerítésen, végül is az ösvény arra vezet, a Gugli is arra vezet, a tábla meg csak kék, nem piros, nincs rajta halálfej, meg ilyesmi.
Hát jó, egye fene, egyszer az életben én is lehetek laza.
Pár perc múlva újabb kerítés, ám ezúttal már egy komolyabb kapu is keresztezi az utat. Itt már erősen gondolkozom, hogy talán itt mégsem kéne átmászni. Látható, hogy mások rendszeresen megteszik, mert a kerítés be van hajlítva, de nekem nem fűlött a fogam hozzá. Kérdem is Ivit, nem tartunk-e attól, hogy esetleg megbírságolnak. Dehogy, ő semmi ilyesmitől nem tart, másszunk csak át!
A harmadik kerítésen már úgy röppentünk át, mintha ott sem lett volna. A kék táblát is alig vettük észre. A víztorony már csak 1-2 percre volt, lám, kár volt aggodalmaskodni.
Ekkor jöttek a rendőrök. Csak a szokásos holland csávók, az alacsonyabbik 1.95m lehetett, fegyverrel, bilinccsel az oldalukon, katonai bakancsban. Balhés Ivi egyből bevetette a régi trükköt: megelőzvén a rendőrök keresztkérdéseit, sérült kismadárként mutogatta a rendőröknek a térképet a telefonján, hogy mi bizony rettentően eltévedtünk, és nem is akarunk igazából itt lenni.
Egyikük kérdezi, hogy hol a jegyünk. Miféle jegy? Hát, ez egy nemzeti park, és jeggyel lehetne bejönni, igaz, hogy kutyával akkor sem.
Ó, de mi nem tudtuk, nem is láttuk a bejáratot, mi a tengerpartról kanyarodtunk erre, mert az az ostoba Gugli erre vezetett!
Nos, akkor mi valószínűleg átmásztunk pár kerítésen, ugye? Mert a partról idáig vezető út le van zárva…
Hát, igen. Átmásztunk, de mi azt hittük, az a pici kerítés csak a kecskéknek van, ahogy Angliában. Mert ott bármerre kolbászolhat az ember, még a kerítésen is átmászhat.
De a táblát sem láttuk, ami megtiltja a kolbászolást?
Hogyne láttuk volna, de holland szöveg van rajta, mi asztat nem is értjük, biztos úr! Meg nem is piros volt a tábla, hanem kék, azzal pedig a világon mindenütt az jelölik, amit szabad, és pirossal azt, amit nem szabad. Ez teljesen összezavarta az ítélőképességünket, és tessék, most itt vagyunk, teljesen eltévedve! Tényleg nem a mi hibánk, a vakondok is láthassa.