A legjobb kacsasültre várva

Mióta ilyen felkapaszkodott polgárok lettünk, sokkal gyakrabban járunk étterembe, mint szeretném. Azt a pénzt amit otthagyunk, nyugodtan lehetne valami hasznosabbra költeni, mondjuk egy újabb elektromos kütyüre, telefonra, számítógépre, objektívre.

Na mindegy, megszoktam már, hogy pofoz az élet, és a család három impulzusvásárlója folyton leszavaz. De, ha már étterembe megyünk, kétféle ételt egészen biztosan nem rendelek. Akármilyen rákot, mert az gusztustalan ízeltlábú, ami közelebbi rokonságban van a pókokkal, mint az ehető állatokkal, a másik pedig a kacsa, mert annak a húsa mindig rágós, a bőre meg vastag és zsíros.
Erre – hosszadalmas titkolózás után – mivel szándékozik meglepni az én országos cimborám vacsorára? Kacsasülttel!
Francba. Miután tavaly, akárhány saját kezűleg készített halvacsora után végre összeszedtem a bátorságom, és elárultam, hogy én valójában kicsit sem rajongok a halért (ízre épp olyan, mint a rák, csak nem gusztustalan), most mégsem törhetem össze a szívét azzal, hogy a kacsát sem szeretem!
El is határoztam, hogy ezt most lenyomom szőröstül-bőröstül, jó képet vágok hozzá, és még repetázni is fogok.
Nos, meg sem kellett erőltetni magam, ez a sült olyan finom volt! A bőre ropogós, a húsa halvány rózsaszín, omlós. Az éttermi változatok, amiket ezidáig volt szerencsétlenségem megkóstolni, meg sem közelítették Gábor kacsasültjét. Most, azonnal, mindenki hívja fel, és kérje el a receptet! A magam részéről pedig, bármikor is találkozunk legközelebb Surányban, egy kacsasült rendel!